- Nem hiszel el, hogy megint ezzel jössz. Fogd már föl, hogy a fejedben létező misztikus lényeg a valóságban NIN-CSE-NEK! Érted??

- Lulu hidd mát el, hogy én láttam! Miért nem hiszel nekem?

- Amíg nem látom a saját szememmel addig nem is fogom elhinni.

- De TÉNYLEG létezik. Biztos vagyok benne, hogy nem egy medvéd vagy egy nagyra nőtt kutyát láttam, hidd már el.

- Jó Lola, én ezt egy percig sem hallgatom tovább. Teljesen bekattantál. Talán orvoshoz kéne fordulnod.

- Drága kutyusom. Legalább te komplett vagy ebben a családban, ha már a drágalátos nővérkém nem az.

*Pár perccel később*

- LOLA! Gyere, de azonnal!

- Mivan már megint?

- Az van, hogy az a drágalátos macskád már megint nem bírt magával.

- Jaj, mert mindig mindent csak ő csinál, az nem fordult meg a fejedben, hogy az állítólagos jól nevelt kiskutyád is csinálhat bármi bajt?!

- Bocsánat, hogy a saját házamban kikérem magamnak azt, hogy az agyon kényeztetett macskád tönkre teszi a cuccaimat.

- Megint ezzel jössz, hogy a SAJÁT házad. Miért kell ezt minden alkalommal kihangsúlyozni? Ha nem vagyunk szívesen látott vendégek, akkor csak szólj és már költözünk is.

- Ittvan! Meg lehet nézni, mit művelt a macskád!

- Ez csak egy ártatlan baleset.

- Ártatlan, mi? Miért van az, hogy mindig csak az én cuccaimat teszi tönkre?

- Talán mert nem kedvel téged…

- Egyem a kicsi szívét. Ha nem kedvel, akkor nem kötelező az ÉN házamban, az ÉN pénzemen vett kaját falni, és az ágyban aludnia.

- Jó, én itt lezártam a témát. Megyek eszek valamit.

- LULU! Csengettek, lennél szíves kinyitni az ajtót, vagy kinyissam én?

- NEHOGY KIMERD NYITNI AZ AJTÓT, MEGÉRTETTED?

- „Vajon ki lehet az, hogy ennyire tilos kinyitnom? Máskor mindig nekem kell.”

Következő Rész>>